Ritkán volt ilyen, hogy egymást követő két nap bejegyzéssel leplek meg tieteket. Ez most annak köszönhető, hogy a héten, azaz egész pontosan csütörtökön lesz 6 hónapja, ha jobban hangzik így, akkor fél éve, hogy cserediák vagyok itt Brazíliában. Nehéz elhinni, mintha csak most indultam volna, mintha csak most szálltam volna le a repcsiről és mintha csak most álltam volna ott a kígyózó sorban a vízumvizsgálásnál. Még csak most volt az, amikor mondtam, hogy jesszusom, már egy hónapja, már 3 hónapja vagyok itt és hogy már karácsony. Még csak most mondogattam, hogy decemberben megyek a túrára a cserediákokkal, most pedig már majdnem február van…
Még csak most váltottam családot és már ott vagyok, hogy nemsokára ismét csomagolnom kell.
Még csak most volt az, amikor először mentem iskolába és ismerkedtem az osztálytársakkal, most pedig ismét menni kell, ismét új osztályba, pedig az olyan messzinek tűnt.
Még csak most ünnepeltem a 18. szülinapomat az első házamban, most pedig már lassan a 19. közeledik.
Még csak most volt az, hogy elindultunk az első orientációnkra, most májusban pedig az utolsóra készülünk…
Életem egyik legjobb, legizgalmasabb és legértelmesebben eltöltött fél éve volt ez és remélem, hogy a következő félév duplán ilyen lesz.
Természetesen voltak csalódások is, nehéz idők, amikor legszívesebben haza mentem volna, ha nem is örökre, de legalább egy pár napra.
Sok mindenre rájön az ember így a messzeségben, egyedül, magára hagyva a világ másik felén, idegen emberekkel: például hogy a pénz nem boldogít és hogy luxusban eltöltött napok nem biztos,hogy életed legszebb napjai lesznek. Vagy például arra, hogy akiről először azt hitted, hogy sosem lesz barátod, mert nem akarod elfogadni, az segít a legtöbbet és vele tudod megbeszélni a problémáidat a legjobban. Hogy nem szabad első pillanatra megítélni az embereket. Hogy sokszor nem éri meg megtervezni mindent, hanem az a legjobb, amikor minden magától jön, váratlanul. Hogy mindent ki kell próbálni, meg kell tapasztalni, mert egyszer élsz, egy életed van, egy éved és lehetőséged. Hogy ki kell állni magad mellett, még akkor is, amikor ezt felnőttel szemben kell tenned. Hogy néha sokkal jobb a családoddal egy filmet megnézni, mint a barátokkal a szórakozóhelyeken megőrülni. Viszont hogy sokkal jobb a barátokkal megőrülni, mint otthon ülni és a semmit csinálni. (hogy sokkal jobb a családdal vasárnap együtt misére elmenni, majd a nagyszülőkhöz vacsorázni menni, mint a koleszba visszavonatozni…)
Szóval eltelt az évem fele, vagy attól függ honnan nézzük, lehet már kicsit több is. (ki tudja, mikor megyek haza) Örülök, hogy végül Brazíliában kötöttem ki, bár ereimben ott csörög a jó kis Varga-vér, a nyughatatlanság, hogy miért nem oda, ahová én akartam. De úgy érzem, ennél jobb csalódás sosem érhetett volna. Meleg helyen vagyok, néha tengerparton, kedves emberek között, szép házakban, jó kajákkal körülvéve, jó hangulattal és még sorolhatnám, azt hiszem itt ülnénk egy kis ideig.
Szóval sok jó emlékkel folytatom az évemet, a hátralévő 5-6 hónapot.
Köszönöm mindenkinek, aki tartja velem a kapcsolatot és támogat, ilyenkor rájön az ember, hogy kik az igazi barátok és kik azok, akik csak mutatják.
Apu, anyu, nektek is köszönök mindent. Na meg Gábor… ha te nem a Corvinus-ra mész tanulni és nem kötsz olyan barátságokat, akkor sosem hallunk erről a lehetőségről!
Sok puszi mindenkinek!
És egy pár kép, hogy mi is történt ezalatt a 6 hónap alatt.
