Varga Nóra- cserediákév Brazíliában

Sziasztok!

Megnyugodhattok, nem tűntem el, vagyis nem örökre. J Az egész ott kezdődött, hogy a kinti nagymamám húgától meghívást kaptam Sao Pauloba, mivel ő ott lakik a családjával együtt. Egész pontosan Santo Andre-ban, de ott a városok teljesen összenőttek Sao Pauloval, szóval mintha egyik kerületből mennénk át a másikba, úgy kell elképzelni. Keddi napon mentünk busszal, délelőtt 11-kor indultunk és este 9-re értünk oda: vagyis jó hosszú út volt. Még 2 órás kocsikázás után meg is érkeztünk a lakáshoz, ahol pizzát rendeltünk és éjjel 2-ig beszélgettünk. A házaspár (Helena és Salvador) nagyon aranyos volt-mindketten 58 évesek, 4 gyerekük van, akik szintén nagyon aranyosak és segítőkészek. Mindegyikük már házas és gyerekeik is vannak. Az idősebbik lány (Cintia) ott lakott 3 emelettel alattunk, szóval vele napi kapcsolatban voltunk. Neki egy 16 éves fia (Abner) van, aki bencésekhez jár ott Santo Andréban, voltam is az iskolában, erről majd később…A kisebbik lánynak (Cibellie) pedig van egy másféléves kisfia, Francesco, akire Helena vigyázott minden nap, szóval a napomat egy Algopirinnel és a két perzsamacska miatt pedig allergiaelleni gyógyszerrel kezdtem. A férje pedig rasztahajú, tetoválómester, tele tetkókkal, de ennek ellenére ott van a legrendesebb személyek között, akiket megismertem az elmúlt 6 hónap alatt.J Ezenkívül még két fiúk van, Alex a nagyobbik és a kisebbik Leo, aki örökbefogadott. Neki van 2 kisgyereke, Clara és Pedro, Clara-t megismertem, mert ő is ott aludt a nagymamánál pár estét. Na szóval ennyit a családról.

Sokat nem tudtunk csavarogni a kisgyerek miatt napközben, na meg a zuhogó eső is közrejátszott, de a hétvégén aztán meg sem álltunk. Pénteki nap Abner iskolájába mentünk befizetni a tandíjat (ami egy félévre 90.000 ft). Mint már említettem, bencés iskoláról van szó, azonban papok helyett apácák vezetik, amiről még sosem hallottam. Az egyik nővér személyében egy idegenvezetőre akadtam, aki körbe vezetett az iskolában: ott kezdeném, hogy az iskolában kártyás beléptető rendszer van. A termek eszméletlenek, természetesen kis létszámú osztályokban folyik a tanítás. Van: táncterem, énekterem, tornacsarnok, nyelvi labor, multimédiaterem, informatikaterem, színház, orvosi szoba, kosárlabda és kézilabda pálya, a kis óvodásoknak játszótér, eső esetén benti is, természetesen. A tanároknak fedett garázs… azt hiszem nem hagytam ki semmit, de ha mégis, akkor majd a képeken látni fogjátok. Szóval csak lestem, hogy ilyen is van, hirtelen kedvet kaptam a tanuláshoz, de aztán amikor megláttam az irodában a könyvkupacot, el is ment a kedvem tőle nagyon gyorsan.

Szombaton pedig irány maga Sao Paulo… az úgynevezett 25 de Marco piaccal kezdtük, ami nagyon híres, mindenki odamegy. Ezt úgy kell elképzelni, mint a pesti kínai piacot, csak talán kicsit kultúráltabb, és nem hallod azt, hogy kociii, vidzázzz, kociiiii vagy pedig cámlaa, cámla… J Majd a Mercado Municipal-ba mentünk, ami egy gyümölcs, zöldség, hús, hal, sajt, fűszerpiac volt, ugyanolyan mint a pesti nagy vásárcsarnok. Ez már nagyon kultúrált volt, rengeteg turistával. Fényképezőt ide nem vittem, nem volt ajánlatos….elég sok a tolvaj, nem mertem kockáztatni. Ezek után a japán negyedbe mentünk, nevén Liberdade-ba, ahol szinte Japánban éreztem magam: japán éttermek, boltok, kiírások, emberek… ott ebédeltünk, egy japán étteremben, nagyon szuper volt. Majd végül Paulista, a gazdag és üzleti negyed következett, nagy örömömre. Mintha New York-ba vagy valamelyik nagy metropolis utcáján sétáltam volna: kisebb felhőkarcolók, bankok, üzletek, kultúrált, jólöltözött (európai kinézetű) emberek. Egy szóval: nekem nagyon tetszett, mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen a nagy Sao Paulo központja. Este pedig meghívást kaptam a Cibelliehez, a kisebbik lányhoz, vacsorára. A 19. emeleten lakott, legfelül és az erkélyről szinte egész Santo Andrét és a környező városokat, éjjel, kivilágítva. Egészen nagyvárosi feelingem volt, amit Dracena-ban nem igen tapasztaltam eddig. J

Vasárnap pedig sokáig alvás, ebéd pedig közösen a gyerekekkel- jó brazil szokás lévén, össze-vissza. Eszméletlen, hogy ez a család mennyire érdeklődő, szinte be sem állt a szájuk, annyit kérdezgettek Magyarországról, meg a családomról. 3-4 óra körül, pedig úgy látszott, hogy valóra válik az egyik nagy álmom: Interlagos. Az eső ellenére kocsiba ültünk, és egy jó másfél órás autókázás után megérkeztünk az Interlagosi pályához. Természetesen ingyenes belépés, annak ellenére, hogy aznap verseny is volt: 1000 km-es, F3 és klasszik. Mi csak az 1000 km-es-re értünk oda, de az is nagy élmény volt. Elsőnek a bokszutcával szembeni lelátóhoz mentünk, akkor azt hittem, hogy ez a maximum, amit láthatok… Majd Salvador mondta,, hogy menjünk el a bokszutcák háta mögé, hátha beengednek. Hát nem, csak VIP jeggyel, az nekünk pedig nem volt. Az egyik kifelé jövő férfi (jó 60-as) hallotta, hogy be szeretnénk menni, neki pedig volt 3 felesleges jegye, így odaadta nekünk-ingyen. Nagy örömömre ott sétálhattam a bokszok felett, teljes kilátással a híres S kanyarra. Majd lesétáltunk magához a bokszokhoz, ami szintén hatalmas élmény volt, főleg hogy az egész időt a Ferrari bokszában töltöttem. Majd kiderült, hogy akitől a jegyeket kaptuk, az egyik versenyző apja, szóval egyből fotó a pilótával…nagyon kis fontosnak éreztem ott magam. Megvártunk egy-egy kerék és pilótacserét, majd este lévén hazaindultunk. Hatalmas vigyorral az arcomon léptem ki a kapun, mert igen, egy álmom vált valóra ezzel, na és ha még Forma 1 is lett volna………… J

A tervek szerint úgy volt, hogy a nagynénimék hétfőn jönnek értem és megyünk a tengerpartra egy hétre. De sajnos a családban valaki megbetegedett, így „csak” péntek reggel vettek fel és tengerpart helyett egy vízi élményparkba mentünk, Olimpia nevezetű városba, ami Sao Paulo és Dracena között van valahol. Előtte csütörtökön még shopping centerbe mentünk vacsizni és mozizni (Avatar).

Péntek reggel, esőben elindultunk, majd délután 5 óra felé megérkeztünk egy Olimpia melletti városba, Saint Jose de Rio Preto-ba. Nagy város, 400.000 lakossal, nagyon kultúrált, nagy shopping centerrek és gyönyörű emberkékkel. J Ja és nagyon finom mekis fagyival, ami már hiányzott. J

Este 11 felé érkeztünk meg Olimpiába, ami egy Móvárnál kisebb városka, tele turistával. Elfoglaltuk a szállásunkat és Ana Paola-val voltam egy szobában, Claudia és Paulo pedig egy másik szobában a fiúkkal, Thálissal.

Másnap reggeli után pedig irány a park, nevén nevezve: Thermas dos Laranjais. Nevéből kiindulva, meleg termál vízről van szó, ami előnyösebb mint pl. a sima klóros hideg víz, példának okáért Beach Park, Fortaleza. Csak egy kis pénzügy: egy felnőtt belépő 5000 ft, ennek a fele pedig a diákjegy. Ennek fejében pedig minden korlátlanul használható odabent, a 10 féle csúzsától kezdve, a gyerek játszókán át, a tenger sós vízét és hatását szimuláló medencén keresztül mindent. És az őrzött parkoló is benne van ebben az árban természetesen. A képeken láthatjátok majd, hogy mennyire jó hely volt. Sajnos az időnk nem a legjobb volt, néha egy kis esővel, de délutánra kicsit kisütött a nap. Medencéből kilépve a brazilokat rázta a hideg, vacogtak, nekem ez az idő olyan kis balatonos hangulatra emlékeztetett, tehát én elvoltam vele.

Szombat éjjel 2 felé értünk haza, náluk aludtam, hogy ne kelljen egyik családomat sem felkelteni. Másnap pedig nagyszülőkhöz mentünk, ismét szülinapot ünnepelni. Ebben a családban minden hétvégére esik egy, szóval a tortaevés már egészen természetes a szervezetemnek így minden hétvégén.

Jelenleg az első családomnál lakok most ismét, kis nyugalomra vágytam, szóval nem igen akartam visszamenni a 2. családomhoz. Majd valamikor váltok is, megyek a harmadik családomhoz, de lehet csak a karnevál után, majd meglátjuk.

És igen, február végén nem csak a karneváli időszak, hanem az iskola is kezdődik. Ma voltam először, új teremben, új osztálytársakkal, új mindennel. Úgy fejezném ki magam, hogy szörnyű: az egyik az, hogy 16-17 évesekkel vagyok együtt, nagyon széthúzó az egész osztály, nem foglalkoznak az újakkal, pár szóval: nagyon de nagyon hiányzik a tavalyi osztályom. De majd csak alakul valahogy, majd akkor sűrűbben látogatom a könyvtárat. Sajnos ebben az évben nagyon kevesen csinálnak úgynevezett Cursinho-t, 13. évet, a tavalyi osztályomból csak egy ember. De nem baj, vele legalább elvagyok, ő is nagyon le van törve, mert hát mi a jóhoz szoktunk… J

Remélem otthon minden rendben, jó sok képpel jövök most, hisz sok minden történt. Az összes képek feltöltöttem ide: picasaweb.google.com/noravarga1991

Jók legyetek, csók midnenkinek!