Akkor utoljára sziasztok…
Igen, vége ennek az évnek, vége ennek az élménynek és lehetőségnek. Igaz, már lassan 2 hete vége van, de még csak most volt lelki és testi erőm, hogy írjak ide utoljára… tényleg nehéz, nehéz elbúcsúzni, bár már egy párszor megtettem a brazil emberektől, a brazil életemtől. Egy csodálatos év volt, ami tényleg „Time of your life”, ahogy a zeneszám is szól.
Osztályomra való tekintettel nem írhattam itt meg, hogy mikor is megyek haza pontosan, mivel meglepetést akartam nekik szerezni a banketten…hát azt hiszem sikerült és érdemes volt ez a titoktartás.
Tehát…június 12-én véget ért cserediákévem, akkor mondhattam el utoljára, hogy igen, cserediák vagyok, mivel most legfeljebb csak annyit mondhatok, hogy cserediák voltam vagy pedig ex-cserediák vagyok. Jó élet ez gyerekek, mit ne mondjak…
Szombati napra esett az, mikor elindultam Pres.Prudente-ből együtt Sinaival és Valerievel, ahonnan egy 20 személyes kis belföldi járattal repültünk Sao Pauloba. Annyira nem volt nehéz az elszakadás, bár nem mondom, hogy nem volt sírás. Még Giovannival is találkozhattam egy 5 percre, mégis csak a bátyám volt 3 hónapig. És amit anya mondott, sosem fogom elfelejteni: „Fala pra seus pais, que eles tem uma filha maravilhosa”. Aki szeretné, fordítsa le google translate-ben, ennyi feladat nektek is legyen. J
Tehát 1 órás repülés után megérkeztünk Sao Paulo nemzetközi repülőterére, ahol nekem és Valerinek kb. 5 óra várakozási időnk volt, Sinainak 8 vagy 9. De elvoltunk, megpihentünk, megkávéztunk, megebédeltünk, becsekkoltunk, elköszöntünk…de itt már nem ment a sírás, nem csak az erőnk, de a könnyünk is elfogyott a végére. Majd biztonsági ellenőrzés, emigrációhoz sorban állás, találkozás ismeretlen Rotary-s, szintén hazaigyekvő cserediákokkal, szintén könnyes szeműekkel… nem sok időnk volt várakozni, ezért gyorsan be is álltunk a sorba, hogy felszállhassunk a repcsire. ja igen, felszállhaSSUNK, mivel Valerie-vel Zürichig együtt utaztam…bár nem egymás mellett mint kiderült… egy brazil orvos mellett lett helyem, ablak mellett, „hatalmas” helyen, el lehet képzelni… vacsi jó volt, aludni nem tudtam, de legalább végignéztem 3 filmet, végighallgattam nem tudom hány zenealbumot, játszottam Legyen ön is milliomost angolul. Tehát eltelt az a 12 óra. Átszállás is rendben volt, nem volt sok időm, de épp elég. Onnan pedig még másfél óra választott el Magyarországtól. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Végre földet értünk, itt már bőgtem, de nem tudtam miért igazából. Azért, hogy végre itt vagyok, vagy hogy vége van… nehéz, aki volt cserediák, az ugyanezt érezhette. Bőröndjeim 2.-nak és 4.-nek jöttek ki, hipp-hopp ki is jutottam. Az utána lévő ölelkezés az pedig már nem cserediákévemhez tartozik, tehát az már nem ide tartozik…
Tehát hivatalosan is lezárom blogomat, és nem csak ezt, hanem a 11 hónapomat, amit Brazíliában töltöttem. Egyszer talán még visszamegyek, de az már biztos nem lesz ugyanaz.
Köszönöm szüleimnek, hogy végig támogatták a kint töltött hónapjaimat és persze a felkészítő időt is, az sem volt egyszerű.
A legnagyobb köszönet talán a Rotary Clubnak szól, akik nélkül nem hiszem, hogy mindez megtörténhetett volna.
És természetesen köszönöm olvasóimnak, akik talán valamennyire átélték velem együtt a történteket így a blogon keresztül.
Puszi mindenkinek!!!!!!!!!!
És akkor az utolsó képek…
Kedves Nóri! Én S. Fanni nagymamája vagyok Rita néni.Talán kissé illetéktelenül, de én is nagy figyelemmel kísértem a blogodon keresztül kinti életedet. Érdekelt, mit írsz, mi új dolog történik "odaát" Veled. Csakúgy, mint Fannikámét. Sajnálom, hogy véget ért. De ez így van rendjén. Fannit 30.-án várjuk, késő éjjel érkezik Feri hegyre. Köszönöm szórakoztató, írásaidat, s elnézést , hogy beleolvasgattam, előzetes engedélyed nélkül. Jó nyaralást kívánok és sikeres következő tanévet. Szeretettel Rita néni.
VálaszTörlés